2010. február 1.
Annyira szeretlek... de annyi fájdalmat okoztál. Nem kértem nagyon dolgokat, és nem hiányzott sok ahhoz, hogy tökéletes kapcsolatban éljünk... még akkor sem, ha tudom, tökéletes dolgok, emberek nincsenek a világon. Mindössze néhány apróságon kellett volna változtatnunk, és minden rendben működhetett volna. De akartuk ezt egyáltalán? Akartuk, hogy működjön??? Már jóideje nem... egyszerűen nem. Elfáradtunk, én legalább is teljesen kimerültem ebben a kapcsolatban, nem volt erőm folytatni.
Sokkal jobban bántottak azok a dolgok, amiket nem tudtam megadni Neked. Sokkal jobban fájtak a kritikáid, melyekkel engem illettél, mint azon apróságok, amiket én hiányoltam, rosszallottam kettőnk kapcsolatában.
Minden percben azon igyekeztem, hogy ADJAK Neked, magamból, az életemből mindenemből, amim csak volt. DE SOHA nem volt elég. Kimerültem. Már nem maradt tartalékom, nem tudtunk tovább ketten csak az én energiámból élni.
Szörnyen sajnálom, hogy még így is folyton hiányérzeted volt mellettem, de századszorra is úgy érzem, többet már nem tudtam tenni, teljesen a padlóra kerültem.
Bánt, hogy nem tudtam olyan érzelmeket, törődést adni, amire igazán vágytál volna. Szerettelek, imádtalak, rajongtam Érted, Te voltál a Mindenem, de nem úgy szerettelek, ahogy az Neked igazán jó lett volna. És Te sem úgy szerettél, ahogy én szerettem volna, hogy szeress.
Az eszemmel nagyon jól tudom, hogy így kellett ennek lennie, véget kellett vetnünk egymás ostorozásának. Ugyanakkor azt nem tagadhatom, hogy van kettőnk között egy olyan erős kapocs, ami nagyon hosszú időre, vagy akár egész életünkre összeköt minket valamilyen formában. Nem tudok elszakadni (még) Tőled, és ahogy érzem Rajtad, ez kölcsönös. Mi célünk lehet vajon egymással ebben az életünkben? Mit kell tanulnunk egymástól? Miben segíthetlek? Miért ilyen nehéz az elválás? Miért kell így lennie? Miért történt mindaz 2008-ban? Azóta, bármennyire is szerettelek és szeretlek a mai napig, miért nem süt a nap? Miért nem éreztem soha Melletted azt a megnyugtató, biztonságos érzést, amit mindig is szerettem volna?
Mea culpa... tudom, hogy én is sok mindent rosszul csináltam Veled, nekem is sok hibám van, ketten ronthattuk el még 2008-ban. Már akkor sem tudtam eleget adni, és úgy adni, hogy Te megfelelőnek ítéld. A mai napig is úgy érzem, hogy az akkori lehetőségeinkhez képest, kihoztam a maximumot magamból és a kapcsolatunkból. Bár már akkor is úgy éreztem, hogy inkább rajtam múlt a sikerességünk. Én voltam a biztos pont, Te sokszor máshol jártál. Aminek aztán meg is lett az eredménye. És már nem vádolom magam miatta!!!! Már nem hiszem, hogy csak én csináltam mindent rosszul előtte, amiért Te olyan sekélyesnek érezted a kapcsolatunkat. Ehhez Te is kellettél, ketten rontottuk el, ki tudja mikor. Vagy lehet hogy egyszerűen soha nem is volt olyan tökéletes harmónia, amit olyan nehéz lett volna megbontani egy harmadik személynek. Nyilván az, hogy Te akkor mást választottál helyettem, azt jelentette, nem vagyunk elegek a másik számára. Nem azt adtuk egymásnak, amire igazán vágytunk, nagyon szerettük egymást, de mindig egy kicsit elcsúszva, soha nem egyszerre lángoltunk egymásért. Nem volt meg a kellő összhang.
Aztán valamiért akkor sem tudtunk rendesen elszakadni egymástól. Engem akkor annyira váratlanul ért, hogy megjelent egy harmadik a képben, és Te azonnal lemondtál rólunk, és rohantál hozzá, hogy szinte a mai napig nem tudok felocsúdni belőle, akkor meghaltam egy darab belőlem...
Hogy mégis összejöttünk azért lehetett, mert még mindig szerettelek, és a szívem felül írta az eszem utasításait. Utána pedig SEMMI NEM VOLT MÁR olyan, mint előtte. Egyszerűen nem tudtam megszokni a gondolatot, hogy bemocskolódtál azáltal a nő által. Mindent megadtál neki, ami korábban csak az én kiváltságom volt, és ami az egyik legrosszabb volt, hogy rendszeresen HAZUDTÁL nekem. Meg kell tudni bocsátani, de efelett a mai napig nem tudok napi rendre térni.
Mindezek miatt akarva-akaratlanul sem tudtam ugyanúgy viselkedni Veled, mint előtte. Máshogy tudtam csak Rádnézni, Hozzád érni, szeretkezni Veled. Borzasztóan sajnálom, hogy soha nem voltál elégedett velem az ágyban (sem), de ott mindig az agyam győzött. És mindig az jutott eszembe, milyen lehetett, amikor vele bújtál ágyba, és ez teljesen kedvemet szegte. Nem tehetek róla, vagy nem akartam tenni ellene. Bármennyire is kívántalak, mindig beugrott az elképzelt kép Rólad és róla, és ez megölt MINDENT. Megölt engem, a harmóniát és a kapcsolatunkat, szépen lassan csepegett ránk a méreg.
És meghalt a kapcsolatunk, nem bírta tovább. :(
Azóta pedig már mással vagy, ahogy az várható volt. :( Már ő is megkapott Téged... sajnálom, hogy ezt kell mondjam, de újra bepiszkolódtál, ez pedig MEGÖLI A VÁGYAM... megszűnök epekedni utánad. Már nem kívánlak, nem vágyom az érintésedre, csókodra, ölelésedre. Már nem érzem, hogy mennyire pótolhatatlan lennél. Ha más ilyen könnyen megkap, és ilyen gyorsan máshoz bújsz, akkor nem lehetsz számomra tökéletes, így pedig megszűnsz számomra, ahogy én is megszűnök, és végleg kilépek a képből. Neked továbbra is csak a jót akarom. Élj boldogan! Kívánom, hogy elérd céljaid, találd meg utad!
Én elköszönök fájó, sebzett szívvel, de meg kell gyászoljalak, hogy tovább tudjak lépni, és élni tudjam saját ÉLETEM.
