2010. január 14. este...
Nagyon nehéz, annyira, de annyira nagyon nehéz. Soha nem csaptak be a megérzéseim. Amikor tavaly előtt a másik eset történt, akkor is megéreztem, melyik este történt meg először...
Érzem... érzem, hogy együtt vagytok... már néhány órája, ebben a pillanatban, és együtt lesztek az elkövetkezendő percekben, órákban is. Az éjszakát is együtt töltitek... abban a lakásban, amelyben velem éltél, abban az ágyban, amelyikben velem aludtál... Bele szakad a szívem a tudatba, ahogyan tavaly előtt is beleszakadt. Elviselhetetlenül fáj!
Fogalmad sincs, milyen érzés lehet... még soha nem éltél át ilyet, de még hasonlót sem. Nem akarok Neked rosszat, sőt azt akarom, hogy végre úgy alakuljon az életed, ahogyan szeretnéd és találj meg minden számításodat... vele is... de most még belehalok egy kicsit annyira fáj, ha rátok gondolok.Napközben még megvagyok valahogyan, de este, és különösen éjjel semmi másra nem tudok gondolni, csak arra, mennyire hiányzol, és hogy már nem engem ölelsz, nem hozzám sietsz... Te már fontos vagy valaki másnak, aki örül Neked, vár Téged, akinek szintén hiányzol, de már csak ő kaphat meg Téged... én pedig... gyászolok... gyászolom a kapcsolatunkat... gyászollak Téged, mert elveszítettelek... de tudom, el kellett, hogy veszítselek, hiszen biztos voltam benne, hogy el kell engedjelek, ahogyan Neked is engem... így JÓ most Neked... és idővel én is magamra találok, és talán nekem is JÓ lesz. Nem akarom, hogy tökéletes legyen, mert tökéletes dolgok nem léteznek, mindössze annyit szeretnék végre két év után érezni, hogy jól vagyok... Így LESZ! LESZ!
