2010. január 14.
Későn tértem aludni, és megint legalább egy órás hánykolódás után sikerült felületes alvásba szenderednem. Második hete minden éjjel Veled álmodom, vagy Veled és vele. Sokat gondolok Rád, tudom, túl sokat is. Ezért nem tudok elaludni éjjelente és ezért álmodok mindig csakis Veled, hiszen minden pillanatban azon aggódom, mikor jön el a pillanat, amikor Te és ő végérvényesen egy párt alkottok.
Vajon mikor beszéltek egymással?
Vajon mennyit chateltek?
Mikor hívjátok egymást telefonon?
Mikor mész el a lakására?
Mikor megy ő fel hozzád?
Mikor, hol és hogyan töltitek el az első közös estéteket... és éjszakátokat?
Nagyon szeretlek, és tudtam, az a helyes, ha külön utakat választunk, így elengedtelek. Hiszek abban, hogy azokat szeretjük igazán, akikről képesek vagyunk lemondani, akiket képesek vagyunk elengedni... én megtettem.
Most még nagyon nehéz, de hiszem, hétről-hétre, majd talán napról-napra egyre jobb lesz. Még nehéz elfogadnom, hogy számodra nem én állok az első helyen, és már más társaságára vágysz inkább, de jobb lesz így mindkettőnknek.
Megpróbáltuk ketten, sokáig igyekeztünk rendbe hozni, ami elromlott, de nem ment. Nem illünk össze, nem közösek a céljaink. Nagyon mások vagyunk, alig hasonlítunk valamiben, de ellentétek nem vagyunk, így még nehezebb...
Sok mindenre vihettük volna ketten együtt, de egy idő után úgy éreztem, nincs értelme azt a rengeteg energiát belefektetni kettőnk kapcsolatába, olyan volt, mintha minden összefogott volna ellenünk, hogy ne sikerüljön kijönnünk a gödrünkből. Mindketten beláttuk, jobb lesz külön... Így LESZ, egyszer biztosan... Mindennek eljön a maga ideje.
Ki kell hát írjam magamból a mai álmom, hiszen nagyon meghatározó és nyomasztó volt.
Mama házában voltunk, Te is ott voltál vele, és még egy pár ember, akik fogalmam sincs, kik lehettek, de ti nagyon jól éreztétek magatokat társaságukban.
Egy párként érkeztetek, szorosan egymásba karolva. Köszöntetek, elcsevegtünk néhány unalmas közhelyről, majd kimentetek a kertbe a többi emberrel együtt. Rám nyilván senki nem figyelt, senkit nem érdekelt, hol vagyok és mit csinálok.
Kikukucskáltam utánatok, és azt láttam, remekül érzitek magatokat, csúszkáltatok, nevettetek, igazából olyanok voltatok, mint amikor egy apuka a játszótérre viszi a kislányát. Én is kimentem a kertbe azon az alapon, hogy elvégre én vagyok "otthon", és nehogy már bújkálnom kelljen. Néha azt éreztem, ügyet sem vetettél rám, máskor pedig folyton engem figyeltél, titkos, lopott és elég gyakori pillantásokkal.
Álmaim szokásos zagyvaságából kifolyólag hirtelen a nappalinkba kerültünk és másnap reggel lett. Én néhány emberrel az asztalnál kártyáztam, Te pedig vele egy az ablak alatt felállított ideiglenes ágyban aludtad végig az éjszakát, majd ébredezni kezdtetek. Kibújtál mellőle a takaró alól, és odajöttél hozzám megölelgetni, megszeretgetni engem. Nem tudtam, mit érezzek, tegyek...
Újra mamához kerültünk, ahol mentetek kifelé a bejárati ajtón, én a hátatok mögött álltam, és miközben még vettétek magatokra a kabátotokat, ő azt mondta Neked, hogy nekem még ne mondjátok el.
Visszakérdeztem, hogy miről van szó és mikor akarjátok elmondani. Erre ő már felháborodottan reagált, kikérte magának, hogy kérdezgteni merlek titeket, és kiabálni kezdett velem. Erre én is indulatossá váltam, heves szóváltásba keveredtünk, de sajnos nem emlékszem, miről veszekedtünk. Arra emlékszem, azt ismételgettem neki, hogy mit gondolsz, ki vagy te, mit képzelsz magadról. Egyben továbbá biztos vagyok, Te csak álltál, nem szóltál egy szót sem, ő pedig elviharzott...
Nem mentél utána, teljes rezzenéstelenségben álltál továbbra is ugyanazon a ponton. Borzalmasan szégyellni kezdtem magam, és mentegetőzni kezdtem Neked (igazából nem tudom, miért... már nem kell Neked elszámolnom semmivel), hogy ismersz, tudod, hogy még soha nem vesztettem el a fejem, de az a helyzet már annyira sok feszültséget és fájdalmat halmozott fel bennem, hogy nem tudtam tovább tartani magam, és életemben először úgy viselkedtem, hogy az érzelmeim felülkerekedtek a racionalitásomon.
Magyarázkodásom kezdetén iszonyatosan távolságtartó voltál, elítéltél, majd éreztem Rajtad, hogy kezdett megtörni a jég, és egyszer csak megenyhültél. Kedvesebb voltál velem mint valaha, és olyan harmónia, meghittség, szeretet vett minket körül, amit még soha nem éreztem.
A következő percben pedig már tudtam, ez nem tarhat örökké, el kell szakadjunk egymástól, nem választhatjuk egymást...
